|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 78 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-78 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gaál András 2013. november 27.Szárhegyen békességet szeretnének a ferencesekkelPanaszáradatot vetettek papírra szárhegyi olvasóink: nehezményezik, ami a ferences kolostor háza táján történik. Választ keresnek arra, miért van hideg a templomban, miért, hová vitték a korábbi oltárt és a méhcsaládokat, igaz-e a hír, hogy a negyvenéves szoborparknak is költöznie kell. A felvetésekre a ferences rend elöljárója és szárhegyi házfőnöke válaszol. A szerkesztőségünkbe érkezett panaszlevelek nem alaptalanok – bizonyosodott be rövid utánajárást követően, mint ahogy riasztó volt az a hír is, miszerint Szárhegyen aláírásgyűjtést fontolgatnak, mely azt célozza, hogy vagy változzon jobbra a közösség és a ferencesek viszonya, vagy váljanak el útjaik. Sokan az utóbbi idők történéseit úgy emlegetik, mint egy folyamat újabb lépéseit , mely azzal kezdődött, hogy Ervin atyát Szárhegyről Csíksomlyóra helyezték. Az atya után az általa létrehozott értékeknek sem lesz maradásuk? – vetik fel a kérdést a levélírók. Sokrétű a probléma Úgy tűnik, neheztelnek több, az újonnan Szárhegyre került ferencesek döntése miatt. Az oltár kicseréléséről csak utólag szereztek tudomást, a méhcsaládok éjszakai elszállítása is érthetetlen többek számára. Attól tartanak, hogy a templomban most ugyan hideg van, de később azt is megtapasztalhatják, hogy a napkollektoros rendszert viszik el a kolostortól. Talány az is, mi lesz a művésztelep alkotásaiból negyven éven át kialakított szoborpark sorsa, mert sokan tudni vélik, annak is kiáll a szekere rúdja. Elköltöztetnék a szoborparkot? A panaszok eljutottak Gábor László polgármesterhez is. A szoborpark ügyében jelen volt azon a tárgyaláson is, ahol a Művésztelep egyik alapítója, Gaál András, az alkotóközpont igazgatója, Kassay Péter a ferencesekkel vitatta meg a képzőművészeti alkotásokkal kapcsolatos terveket. „István testvér és Anaklét atya kategorikusan kijelentette, hogy 2015-ig a szoborparkot a kolostorudvarról költöztetni kell. Remélem, hogy ez nem egy végleges döntés részükről” – mondta a községvezető, aki az egy hónappal ezelőtti beszélgetés részleteit is megosztotta portálunkkal: „Mi próbáltunk érvelni azzal, hogy a szoborparkra büszkék a szárhegyiek, számon tartják azt a nemzetközi képzőművész világban is. Felvetette Gaál András, hogy a művésztelepnek köszönhetően van most ilyen állapotban a kolostor. Én is emlékszem, gyerekkoromban olyan volt, hogy tábla jelezte: belépni életveszélyes. A kolostort sikerült megmenteni a megomlástól, az alkotók negyven éven át gazdagították a parkot. Ezek után úgy látom, az álláspontokat közelíteni kellene. Természetesen a ferencesek is be kell tartsák a rend követelte szabályokat, de az emberekkel sem szerencsés feszült hangulatot fenntartani” – nyilatkozta Gábor László. Ahogy a tartományfőnök látja Orbán Szabolcs provinciálist, az Erdélyi Ferences Rendtartomány tartományfőnökét levélben kértük, válaszoljon a Szárhegyen felmerült kérdésekre. „Azt hittem, valami nagy a baj, de hál' Istennek nem” – írta válaszként a külföldön tartózkodó elöljáró, majd szintén írásban küldte a válaszokat. – Több szárhegyi személy aggodalommal figyeli, hogy átalakítások történnek a szárhegyi ferences kolostorban, nincs meg már az oltár, és a hívek utólag, szentmisén értesültek arról, hogy adományként került ez új helyre... – A szembemiséző oltár esetén egy olyan asztalról van szó, amely néhány évvel ezelőtt került a kolozsvári templomunkból Szárhegyre. A korábban használt, talán Gurzó Anaklét atya által faragtatott oltárasztalt akkor vitték ki a kertben található szabadtéri oltárhoz, szerintem az évi egy használathoz képest méltatlan körülmények közé. A Kolozsvárról elhozott, s az utóbbi években a templomban használt oltárasztal meglátásom szerint sem stílusában nem illett a templomban lévő liturgikus berendezéshez, sem gyakorlati szempontból nem felelt meg. Ennek továbbadása és a régi oltár visszahozatala a templomba tulajdonképpen csak a néhány évvel ezelőtti állapot visszaállítása. Amúgy, ahogy – tudtnmmal – a templomban is ki volt hirdetve, Sárpatakra került az oltár, a Pál atya által épített kis kápolnában fogják használni. Tehát szeretném jelezni, hogy egy, a kolozsvári ferences templomból elhozott oltárasztalról van szó, amit most egy más, ferencesek által használt helyen fognak használni. – Meglepetéssel vették tudomásul a szárhegyiek azt is, hogy egy este elvitték a méhcsaládokat, anélkül, hogy a gondozásukat felvállaló személyt erről értesítették volna. Hogy hová és miért, mint állítják, csak találgatni tudják. – Nehezen tudom elképzelni miért érdekli a „szárhegyieket” a méhek ügye, ettől függetlenül szívesen megírom a véleményemet. Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt vásárolta Ervin atya a méheket, építette a méhészházat stb. Tudtommal a méhek az első telet nem élték túl, tehát a tavasszal új családok vásárlására volt szükség (lehet egy gyors számolást végezni, hogy ennek milyen költségei voltak). A jelenleg Szárhegyen lévő testvérek közül senki sem ért a méhészethez, így számukra a méhekkel való foglalkozás továbbra sem lenne egy nyereséges vállalkozás. Minden bizonnyal a méhekre fordított kiadásokból legalább tízszer annyi mézet lehetett volna vásárolni, mint amennyit a szegény méhek az eddig tanúsított odafigyelés mellett gyűjtöttek. Ezért a méhek egy méhészethez értő ferences testvérhez kerültek, ahol az is kiderült, hogy atkások, s csoda lesz, ha a telet túl tudják élni. Nyilván jogosnak tűnik a kérdés, hogy miért éjszaka lettek elszállítva ... én nem értek a méhészethez, de gondolom, hogy nappal szétszaladtak volna. – Hideg van a templomban, és az hírlik, hogy a napelemes rendszer is új kezekbe kerül, nem marad Szárhegyen... – Nem csodálkozom, hogy hideg van Szárhegyen, s még azon sem, hogy a templomban is. A napelemes rendszerrel (gondolom, hogy itt a templom mellett lévő napkollektorokról van szó) keresni megoldást a hidegre nem igazán vall jó gyakorlati érzékre, vagy legalábbis azoktól a kollektorokról ilyen csodát várni, főleg télen, amikor hó borítja, nem szerencsés dolog. Komolyabbra fordítva a szót: nyáron biztos, hogy a templom kiszárításában segítettek, de télen nem hiszem, hogy nagy teljesítményt lehet várni tőlük. Nyilván valakinek jó üzlet volt annak idején eladni azokat. Ettől függetlenül a jelenleg ott lévő testvérek, ha elég bölcsek, nem hiszem, hogy túladnának azokon, ha már egyszer ki voltak fizetve. – Valóban az a szándék, hogy elköltöztessék a kolostor udvaráról a szoborparkot? Egy ezt célzó beszélgetés résztvevői állítják, nem érzékeltek a rend képviselői részéről semmiféle kompromisszum-készséget. – Ez nem egy új keletű kérdés, hisz ezzel kapcsolatosan Ervin atyának is voltak az elmúlt években csatározásai. Kétségtelen, hogy ez egy megoldásra váró ügy, aminek – jelen helyzetben – minden bizonnyal nem a sajtó tudna legjobban hozzájárulni a megoldásához. Amit jelenleg mondhatok: a ferencesek letelepedésének 350. évfordulója alkalmából felmerült egy keresztút felállításának, részben inkább visszaállításának az ötlete a kolostorhoz tartozó területen, amelyet a művésztelep, részben szocreál alkotásai „tartanak fogva”. Tehát jelzem, hogy egyelőre ötletről van szó, a mikéntje még a jövő kérdése. – A találgatások kategóriájába tartozik az a szárhegyi szóbeszéd, miszerint ez a folyamat csak folytatása annak a lépéssorozatnak, melynek legelején P. Ervin atyát távolították el Szárhegyről, nem engedve meg, hogy a 95 éves Isten szolgálja ott maradhasson haláláig, ahol született, Szárhegyen. Most az általa létrehozott értékeket akarják megszüntetni. A kijelentések igazságtartalmát nem az én tisztem eldönteni, de ön is érzékelheti, békétlenség van Szárhegyen, már annak ötlete is felmerült, hogy aláírást gyűjtenek megoldáskeresésként. – A történteket nyilván lehet egy folyamatnak is tekinteni, de komolyabban átgondolva egy vonalat lehet találni benne: a Szárhegyen most élő testvérek bizonyos kérdésekben másként látnak dolgokat, mint Ervin atya látta (vagy láttatták vele) az elmúlt időszakban. De azt hiszem, hogy ezek, a szoborpark kérdését leszámítva, olyan pitiáner ügyek, amelyeket lehet kavarni, de komolyan venni kevésbé. Nyilván nem hagyhatom figyelmen kívül az imént folyamatnak nevezett eseménysor kezdetére való utalást, amire csak nagyon röviden azt válaszolhatom: nagyon rosszmájú kell legyen az, aki azt szeretné, hogy Ervin atya Szárhegyen „haljon meg”. Az áthelyezéssel csak azt szerettük (de ezt akár egyes szám első személyben is felvállalom) volna elérni, hogy Ervin atya „éljen”: ne csak fizikailag, hanem mindabban, amit az elmúlt néhány évben valódi értékként Szárhegyen (is) megvalósított. S ami igazi értéket létrehozott, azt biztos, hogy senki nem fogja, s nem is akarja lerombolni. S ezért is mondhatom, hogy nem volt könnyű az ő áthelyezésére vonatkozó döntést meghozni, de akkor úgy tűnt, hogy a következő időszakban (s szándékosan nem írom, hogy élete hátralévő részében) Csíksomlyón többet tud tenni a hívekért, az erdélyi ferencesekért, az erdélyi magyarságért, mint szárhegyi „magányában” (az egészségi állapota is megkívánta, megkívánja a nagyobb ráfigyelést, még akkor is, ha ezt ő nem hajlandó beismerni). Nyilván nem volt könnyű neki sem az elválás Szárhegytől, és én nagyon-nagyon tisztelem azért a belső erőért, amivel ezt a döntést elfogadta, s nekünk, mai fiatalok számára is példaadó módon megvalósította. Úgy gondolom, hogy nem aláírásgyűjtéssel lehet egy kapcsolatot jobbá tenni, hanem őszinte párbeszéddel, amiben nem egyéni érdekeket vagy sérelmeket próbálunk közösséginek feltüntetni, hanem igazi problémákra igyekszünk megoldásokat keresni. Egy szűk csoport kongat vészharangot? István testvér, a szárhegyi házfelelős is megerősítette azt, amire Orbán Szabolcs provinciális levelezésünk során többször is célzott: nem a szárhegyieket összességében foglalkoztatja a ferences kolostorban és környékén történő változások, hanem egy szűkebb csoportot. Egyikük sem fejtette ki, konkrétan milyen érdek vezényelheti a csoport tagjait. István testvér elmondta, kétli, hogy a méhek elszállítása ilyen nagy port kavarhatott volna, az éjszakai helyváltoztatásuk miértjét csak az kérdőjelezi meg, aki nem ért a méhészethez. Ugyanis állítása szerint éhen halna, méhek és méz nélkül maradna az a méhész, aki nappal költöztetné a családokat. A templomban történt változások kapcsán is elöljárója szavait támasztotta alá: a fűtésrendszer hatékonyabbá tétele a cél, a napkollektoros rendszert pedig, ha annak előnyeit nem lehet élvezni, érdemesebb elvitetni, mint megvárni, amíg használhatatlanná válik. Jelezte, hamarosan eladásra kínálnák az Ervin atya által otthagyott öreg személygépkocsit is, mert érdemesebb pénzzé tenni, mint rókabiztos tyúkóllá alakítani. Ami a szoborpark költöztetését illeti, István testvér elmondta, a kommunikációban vannak jelentős hiányosságok, hisz a ferencesek birtokán megkérdezésük nélkül kezdtek restaurálási, talapzatkészítési céllal ásni, és erre nekik csak egy válaszuk lehetett: a gödröket visszatömték. Hogy mennyire van a szoborparknak jelenlegi helyén létjogosultsága? Egy negyvenéves múltú parkról van szó, ezzel szemben nagyobb súllyal nyom a latban a ferencesek 350 éves jelenléte, és talán a kolostorhoz vezető út mentén a keresztút stációinak lenne megfelelőbb hely. „Mi térrendezést szeretnénk keresztúttal, egy neolenin stílusú szobor, amit szocreálnak neveznek egyesek, és Krisztus keresztútja nehezen fér meg egymás mellett” - fogalmazott a házfelelős, nyomatékosítva, más módját kell keresni a párbeszédnek: „Itt nem István testvér az, aki kongatja a vészharangot” – zárta mondandóját. Feszültségoldó találkozó Tolmáccsá vált a Székelyhon.ro, magyarról magyarra fordítás lett a feladatunk. Remélhetően az érintett felek megtalálják annak módját, hogy sérelmeiket tisztázzák szemtől szemben. Abban mindannyian egyetértenek, hogy ideálisnak aligha nevezhető a kommunikáció. Gábor László polgármester újabb lépést fontolgat ez ügyben: „Nem hiszem, hogy az aláírásgyűjtés megoldaná a problémákat, bár kétségtelen, a véleménynyilvánításnak ez is egy módszere. Azt szeretném, ha asztalhoz ülhetnénk, akár a hívek jelenlétében egy nyílt fórumon, akár kisebb körben, ahol kibeszélhetjük a nézeteltéréseket. Én kezdeményezek egy találkozót, egyeztetek a rendfőnökkel is, de a hely és időpont tekintetében rugalmasak leszünk, tegyenek javaslatot a ferencesek, csak oldódjanak fel végre a feszültségek.” Balázs Katalin Székelyhon.ro 2014. május 1.Hiányzik a civil összefogásNincs becsben a monumentális művészet Csíkszeredában. A Csíki Játékszínben a színpad fölötti mozaik, a Cantata Profana, amelyet Márton Árpád, Gaál András és Pálffy Árpád képzőművészek alkottak, több mint egy évtizede le van takarva. Parászka Miklós színházigazgató szerint a mű zavarná a színházi előadásokat. Néhány éve, amikor Nagy Imrére emlékeztek a városi művelődési házban, Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő nyilvánosan fejezte ki tiltakozását, kérte, hogy vegyék le a leplet az alkotásról. Azóta sem történt előrelépés, nem szereltek fel a mozaik elé elhúzható függönyt sem, pedig ezt a köztes megoldást elfogadná a színházigazgató. Ennek tükrében valószínű, még nagyobb gondot jelent elérni, hogy újra teljes mértékben látható legyen Zsigmond Márton Felszabadulás című alkotása a mozi homlokzatán, hiszen úgy alakították át a Majláth Gusztáv Károly téren található épületet, hogy részben eltakarják a 163 négyzetméteres mozaikot. Jelenleg még bizonyos szögekből látható majdnem az egész kompozíció, de valószínű, amikor a kávézót létrehozzák az alkotás tövében, nagyobb lesz az elfedés. Úgy tűnik, ez ellen sincs különösebb tiltakozás, a város lakossága ezt is elfogadta, akár a Cantata Profana eltakarását. A művész gyakorlatilag egyedül küzd a közel másfél évtized alatt létrehozott munkája eszmei értékének megbecsüléséért és az alkotói szabadság tiszteletben tartásáért. Mint kiderült, szélmalomharcot vív, az önkormányzathoz írt beadványára azt a választ kapta, hogy egy következő felújításnál veszik figyelembe szakmai tanácsait. Furcsállom, hogy ezt a terv elkészítésekor miért nem lehetett megtenni. Az irodalmárok egy része ugyan az alkotó mellé állt, mivel Cseke Gábor közíró, újságíró készített vele riportot, amelyet közölt a Székelyföld folyóirat. Éppen a riport bemutatóján hangzott el, hogy konkrétabb formát kellene öltsön a részleges eltakarás elleni tiltakozás. Csakhogy hiányzik ehhez a megfelelő civil kurázsi. Noha a közönségtalálkozón felmerült az ötlet, hogy aláírásgyűjtést kellene kezdeményezni, senki sem fogalmazta meg azt a dokumentumot, amit a jelenlévők kézjegyükkel láthattak volna el. A bemutatót követő nyílt beszélgetésen – borozgatás közben – néhányan egyetértettek a jelen levő alkotóval, de hamar lecsillapodtak a kedélyek, és a koccintások után mindenki békésen hazament. Talán közrejátszott ebben az is, hogy a találkozóról éppen azok hiányoztak, akik az ügy érdekében (még) tehetnének valamit, gondolok itt a város vezetőire vagy az épület felújítását tervező építészre. Úgy tűnik, Csíkszeredában a felszabadulás még várat magára. Másutt általában megbecsülik a köztéri művészeti alkotásokat, nálunk nemcsak a létrehozásukért, hanem a védelmükért vagy „újra-feltárásukért” is csatát kell vívni. Szőcs Lóránt. Székelyhon.ro 2014. május 3.Félszáz mű a GyimesekbőlMarosvásárhelyen is népszerű a Borospataki Művésztelep, minden eddigi tárlatnyitójára népes közönséget vonzott a Bernády Házba. Azért is persze, mert hangulatosak, kellemesek a rendezvényei, és ilyenkor nemcsak a Gyimesek ihlette művekből kapnak ízelítőt a jelenlevők, hanem a táj és lakói zenéjéből, dalaiból, táncaiból, sőt jellegzetes ételeiből, italaiból is hoznak magukkal valami különlegeset az alkotótábor gazdái, működtetői – Szász István és Szász Marika –, illetve vendégeik, munkatársaik, de még inkább azért, mert a művészetkedvelők joggal számíthatnak arra, hogy jó alkotók figyelmet érdemlő alkotásaiból rendezett színvonalas kiállítást láthatnak minden alkalommal. Április 25-én is így volt, és nem csak a Házat megtöltő érdeklődők voltak nagyon sokan, de a korábbiaknál is több nevet, munkát vonultatott fel a tárlat. 2013 őszén ötödször gyűltek össze a meghívott festők, grafikusok, szobrászok, textilművészek, fotósok, a házigazdák jubileumi jelleget adtak a táborozásnak, s a művészi termés is ehhez lett mérhető. Vásárhelyen a Borospatakán októberben ténykedő 30 művész több mint ötven munkáját lehet most megismerni, s amint az eseményt méltató Nagy Miklós Kund kiemelte, sokszínű, változatosságában is harmonikus, reprezentatív válogatást mutatnak fel a művésztelep látványosan gyarapodó műgyűjteményéből. Életkortól, művészi törekvésektől, stílusirányzatoktól függetlenül minden alkotó jól érzi magát a különleges szépségű gyimesi tájakon, az értékteremtő, hagyományőrző tábor semmilyen módon nem korlátozza a fantáziát, valamennyi résztvevő nagy kedvvel, felszabadultan dolgozik a művésztelepen, amelyen derű és a vidámság uralkodik. A kiállított képek, plasztikák, textíliák és ezt tükrözik. A táborban a legtöbben visszatérő vendégek, a törzsgárda fele Magyarországon él, mégis egyfajta vásárhelyiség is kapcsolható Borospatakához. Az első öt év nem telt el anélkül, hogy ne hívtak volna a táborba egyszerre több marosvásárhelyit is, de számos olyan művész is eljön a Gyimesekbe, akik innen, a Bolyaiak városából települtek át az anyaországba és váltak ott is elismert alkotókká. Szinte valamennyien a vásárhelyi művészeti középiskolában kapták meg a kellő indíttatást és lendületet az alkotói pályára. Márton Árpád festőművész is, aki Gaál Andrással együtt az alkotótábor fáradhatatlan művészeti vezetője. A megnyitón ő is hangsúlyozta a kiállítás sokféleségben is egységes jellegét, a kiállítók művészi igényességét, egyben arra is kitért, hogy miközben a fennállása 40. évében végveszélybe került a Gyergyó-szárhegyi Művésztelep, mert a Lázár-kastély örökösei közt van, akinek a kultúraápolásnál fontosabbak önös érdekei, a Szász házaspár példás ügyszeretettel mindent megtesz, hogy Borospatakát a fejlődés, az értékteremtés dominálja. A festő külön köszöntötte a jelen levő táborozó helybeli kollégáit, Bálint Zsigmondot, Bandi Katit, Csíky Szabó Ágnest, Hunyadi Lászlót, Kákonyi Csillát. Ők ketten, utóbbiak most vehették át Szász Marikától a tavalyi évfordulós okleveleket, akkor ugyanis nem tudtak részt venni a gyimesi ünnepségen. Vásárhely az immár hosszú ideje nyíregyházi illetőségű Erdei Anna és Zagyva László számára is kedves hely, de szorosan kötődik városunkhoz Adorjáni Endre, Ádám Gyula, Bardócz Lajos, Ferencz Ernő, Bakos Erzsébet, Gaál András, Kádár Tibor, Kopacz Mária, Köllő Margit, Orth István, Simó Enikő is. Balási Csaba, Kristó Róbert, ifj. Szász István csíkszeredai kötődésű. Ásztai Csaba, Bráda Tibor, Deák Ilona, Kövecsi Kovács Imre, Magyari Márton, Nagy Előd, Szakács Imre, Székely Berta, Varga Edina határon túliként is itthon vannak Erdélyben. Műveik is erre vallanak, a belőlük fakadó érzelmi, szellemi kisugárzás ilyenszerű benyomást kelthet a nézőkben. A megnyitó zárórészében az Öves együttes gyimesi műsora pezsgő hangulatot teremtve autentikus csángó muzsikával, dalokkal tetézte a festmények, grafikák, szobrok, kisplasztikák, textilművészeti alkotások és művészfotók nyújtotta élményeket. (nmk) Népújság (Marosvásárhely) 2014. szeptember 24.Erről jut eszembePatthelyzet van Gyergyószárhegyen. A Lázár- kastély, Erdély nagy hírű reneszánsz műemlék épülete továbbra is zárva. Hiába érkeznek a kirándulóbuszok, a látogatóknak nincs miben gyönyörködniük. Kívülről is vonzó ugyan a pártázott falú várkastély, különleges látvány a háttérben emelkedő hegy s azon a ferencesek kolostora, de az idegenforgalom igazi megpezsdülését mindenekelőtt a művésztelep léte, rendkívüli népszerűsége indította el, tartotta fenn, az pedig kikerült a falak közül. A galériákat felszámolták, a műgyűjteményt ideiglenes helyeken tárolják, a pár esztendeje korszerű vendégházzá alakított schola emeleti termeiben szállodai körülmények között várják sorsuk jobbra fordulását. A kastély udvarán elhelyezett szobrokat is kiásták, szétszedték, leemelték a talapzatról, máshova, talán a község központi parkjába telepítik valamennyit. A bizonytalan fogalmazást az magyarázza, hogy még mindig kérdőjeles a negyven éve szinte a semmiből létesített alkotótábor jelene, jövője. Mire felküzdötte magát a világ hivatalosan is elismert, legizgalmasabb művésztelepei sorába, és irigyelt nemzetközi branddé válva ünnepelhette volna jubileumát, hirtelen el is lehetetlenült. Amint az egyik tekintélyes képzőművész mondotta szombaton, "fapadossá" lett. Ez negatív kihatással lehet mindarra, ami Szárhegyen a kulturális és művészeti központ égisze alatt zajlik, és jelentősen csökkentheti a község, sőt a megye turisztikai vonzerejét is. A hatalmas érték, szellemi tőke pedig, amit a táborban alkotott művek sokasága képez, eltűnik a szemek elől. Ha az anyag méltó elhelyezése, szakszerű gondozása, bemutatása nem oldódik meg a közeljövőben, előbb, mint utóbb a kollekció károsodhat is. Mint ahogy bizonyos szobrok sérültek is télen, amikor erőltetett menetben zajlott eltávolíttatásuk a kastélyudvarról. Túlzónak tűnhet, amit egy másik jeles alkotónk nyilatkozott, de bizonyára nem az, hiszen kárba veszett a művésztelepen kifejtett kemény munkája, a "bontás" során megsemmisült egy műve: "Ami januárban, februárban történt, az felért egy tatárjárással" – mondotta. Nyilván érzelem is vezérelte, amikor így fogalmazott. De kevesen tudnak érzelemmentesen viszonyulni a szárhegyi ügyhöz. Ez azon a konferencián is kiderült, amelyen a jelen levő művészek, művészettörténészek, kultúraszervezők és páran a felelős tisztségviselők közül a megtett útra visszatekintve a hogyan tovább kérdéskörét próbálták boncolgatni. Kastély nélkül is elképzelhető a jövő? A megyei tanácselnök hallani sem akar erről. Egyesek azonban a továbblépésnek ezt a változatát is lehetségesnek vélik. Szárhegyen idén is a Lázár-kastély hiányában szerveztek négy különböző alkotótábort, újabb munkákkal gyarapítva a mintegy kétezer műtárgyas kollekciót. Persze a kastélytalan megoldás is komoly befektetéseket igényelne. Pénzből viszont sosincs elég. A műemlék épület örökösei is így gondolhatják, azok legalábbis, akik elindították a lavinát. Bírósági perek nyomán született arra vonatkozó döntés, hogy a kastélyt természetben visszaszolgáltatják jogos tulajdonosainak. De osztatlan ingatlanról van szó, nem tudni, hogy belőle mi kié. A nagyobb hányad a Budapesten élő örököst, nagyságrendben a következő részarány az argentínai leszármazottakat illeti, kisebb mértékben egy szárhegyi illetőségű tulajdonost. Amíg a három fél egymással ilyen értelemben meg nem egyezik, az önkormányzatokkal, helyi érdekeltekkel sem lehet megnyugtató, konkrét egyezségre jutni. Ebben a vonatkozásban is különféle állásponton vannak az örökösök, egyesek hajlanak a kompromisszumra, engedményeket is tennének a köz érdekében, de van, akinek fontosabb a saját érdeke. A megyei tanácstól követelt bérleti díjak nagyságrendje is tükrözte kinek- kinek a hozzáállását. Per is folyamatban van. Az esetleges vételár is tanúsítja, kik gondolják valóban úgy, hogy a kastélyt közösségi célokra kellene fordítani, és a történelmi jellegét meg kéne őrizni. Az ügy rendezését a romániai törvények sem segítik, meg van kötve a megyei tanács keze. Az is igaz, hogy különösebben nem is törte magát, hogy a dolgok gyorsan, a lehető legoperatívabban megoldódjanak. Nehézkes a hivatalnoki, jogi gépezet mozgása, a bürokrácia mintha azt is sugallta volna, hogy jobb halogatásra játszani, majd csak jóra fordul minden. Nem. Még a vendégház problémája sem alakult megnyugtatóan. Ott sem fogadhatják úgy az alkotókat, mint eddig. Ebben a jelenlegi korlátozó szabályozások mellett a községi önkormányzatnál kialakult status quo tűnik kerékkötőnek. A pártállásból fakadó szembeszegülés miatt nem tudnak kétharmados döntéseket hozni. És újabb aggodalomra ad okot az a hír is, miszerint olyan gondolat is felröppent, hogy a kolostor szomszédságában kialakított híres szoborpark felső részén található alkotásokat el kellene költöztetni, hogy helyet teremtsenek az ott kialakítandó majdani keresztútnak. Van gond elég, egész újságoldal kevés lenne mindenik részletezésére. Nekem meg eszembe jut, hogy negyven évvel ezelőtt miképpen kezdődött minden, amikor a diktatúra keservei közepette Zöld Lajos újságíró és a két fiatal festőművész, Gaál András és Márton Árpád összefogott, és olyan odaadással, meggyőző lelkesedéssel hitt abban, hogy valósággá tehetik a "szárhegyi csodát", hogy a teljes falu és a környék el is hitte nekik, és mindenben önzetlenül segített álmuk megvalósításában. Rádióriporterként évről évre, lépésről lépésre nyomon követtem a fejlődést, attól az állapottól, amikor a kastély még romokban állt és a kolostor több részén is a végtelen égre nyílt a tető. Végül minden a helyére került. Riportkészítésre is élvezet volt eljönni ide. Ezért is kell ügyelnem, írás közben nehogy túlságosan szubjektívvé váljak. Most meg itt tartunk leforrázva, megfürödve, mindenki megtalálhatja a maira a legtalálóbb helyzetjellemzést. A művésztelep frissen kinevezett, egyébként bizakodó ifjú vezetője, aki a művésztelep születésénél jóval később jött a világra, azt is kijelentette, hogy a tábor működtetése jelenleg olyan, mint amikor az eszméletlen beteg életfunkciói aránylag zavartalanul működnek a lélegeztetőgépen. Sokkolónak tűnhet figyelemfelkeltő hasonlata. De sajnos nem is annyira elrugaszkodott a realitástól. Mégis merem remélni, nem kell túl sokáig várnunk arra, hogy optimistább legyen a gyergyószárhegyi jövőkép. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 3.Van-e élet kastély nélkül Szárhegyen?A közelmúltban előadást tartott Túros Eszter művészettörténész és Czimbalmos Attila képzőművész, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ igazgatója. A művésztelep négy évtizedes történetéről beszéltek, az ott létrejött gyűjteményről, illetve a tervekről esett szó. A szakemberek felidézték, hogy annak idején a helyi születésű Zöld Lajos újságíró következetessége eredményeként történtek meg az első lépések a művésztelep indításához, ő győzte meg két barátját, Gaál András ditrói és Márton Árpád alfalvi származású képzőművészt 1973 őszén, hogy segítsék őt egy művésztelep létrehozásában. Kezdeti lépésként a ferencrendiek üresen álló rendházát vették használatba, azt közmunkával és a környékbeli vállalatok segítségével rendbe hozták, majd a szintén romos állapotú Lázár-kastély restaurálása következett. Zöld Lajos a rendszerváltás körüli időkig vezette a művésztelepet, később Váli József és Csutak István vette át tőle a stafétát. A rendszerváltás után, 1999-től kezdődően, Kassay Lajos irányításával – Erőss István és Siklódy Zsolt képzőművészek – nemzetközi kapcsolatrendszerének köszönhetően, amikor a művésztelep még inkább kinőtte magát, a község rendelkezésre bocsátott egy ugyancsak rossz állapotú, kihasználatlan iskolaépületet, amelyet helyi akarattal, megyei és pályázati segítséggel sikerült úgy felújítani, hogy abban 35 főt lehet civilizált körülmények között elszállásolni, jól felszerelt fürdőszobák, konyha, ebédlő állt rendelkezésre. Köztudott azonban, s már-már horrorisztikus a művésztelep sorsa, hiszen gyakorlatilag mindhárom épületét elveszítette. A rendházat visszakapta az egyház, a kastélyt pedig három tulajdonos, egy fölöttébb furcsa törvény értelmében pedig a polgármesteri hivatalok nem folytathatnak vendéglátóipari tevékenységet, úgyhogy a harmadik alternatíva sem működik. A Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ akkor vált hajléktalanná, amikorra úgy kinőtte magát, hogy világszinten a 37. helyre került a fontos művésztelepek sorában. „Hiába a hírnév, a működést újra kell gondolni, és más alapokra helyezve kell továbbvini az eszmét – mondotta Czimbalmos, aki öt hónapja van az intézmény élén. Szárhegy a Klasszikusok és a Túlsó P’Art alkotóinak jóvoltából ma hídként működik, ablak a világra, a maradandó és a pillanat nagyszerűségét, az egyszerit megcélzó természetművészet, a land art egyik euróoai fellegvára”. A mintegy kétezer műalkotás és az 1979 óta szervezett Szépteremtő Kalákák hozadéka most részben raktárban található, részben pedig a szárhegyi új sportcsarnokban tekinthető meg. Ha a gyűjteményt – illetve annak egy-egy szegmensét – kihozzák a raktárakból, ha alternatív programokat működtetnek, akkor a művésztelep fennmarad. Hargita Megye Tanácsa tárgyal a kastély tulajdonosaival, mihelyt megmutatkozik a hajlandóság a tartós bérbeadásra vagy netán megvásárolható lesz a közösség jóvoltából fennmaradt és részben rekonstruált épület-együttes, akkor székhely is lesz. A közeljövőben Gyergyószentmiklósra terveznek egy kiállítást a gyűjtemény legjavából, jövő évben pedig a csíkszeredai Mikó-várban szeretnének egy retrospektív válogatást és konkrét terv van arra vonatkozóan is, hogy egy 60 képből álló anyagot Udvarhelyen is bemutassanak, hiszen számos itten képzőművész is megfordult Szárhegyen az elmúlt négy évtizedben, ott a kezük nyoma és a kézjegyük. Czimbalmos külön kiemelte azt is, hogy a tábor szervezésében, a bútorzat, a használati tárgyak és eszközök beszerzésében annak idején nagy érdemeket szerzett néhai Maszelka János képzőművész, akinek köszönhető annak a képtárnak a létrejötte is, amelyben ezt az emlékező-bemutatót tartották most Székelyudvarhelyen. Simó Márton Székelyhon.ro 2014. november 14.Elhunyt Zöld LajosNovember 14-én, pénteken hajnalban elhunyt Zöld Lajos erdélyi magyar újságíró, közíró, közösségszervez, a gyergyószárhegyi alkotótábor egyik alapítója. Zöld Lajos 1932. december 22-én született Gyergyószárhegyen, középiskolai tanulmányait a gyergyószentmiklósi gimnáziumban végezte(1943–51), majd a Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófia Karán szerzett egyetemi oklevelet 1955-ben. Pályafutását újságíróként kezdte, 1955–57 között az Előre országos napilap szerkesztője, később az Ifjúmunkás szerkesztőbizottsági tagja (1957–66), végül nyugdíjazásáig a Hargita (1968–89) és a Hargita Népe (1992–2003) napilap újságírója, szerkesztőbizottsági tagja. Külső munkatársként riportokkal, interjúkkal, publicisztikával jelentkezett az Utunk, Korunk, Látó és a Romániai Magyar Szó hasábjain. Társszerkesztője volt az 1973-ban kiadott Hargita megye útikönyve (Csíkszereda, 1973) című kötetnek. 1974-ben Márton Árpád és Gaál András képzőművészekkel közösen hozta létre, és húsz éven át igazgatta a gyergyószárhegyi Barátság Képzőművészeti Alkotótábort. Házigazdája volt a Szárhegyi Kriterion Írótáboroknak (1980, 1990, 2000). Ugyancsak Szárhegyen kezdeményezte és megszervezte a Szépteremtő Kaláka népművészeti tábort, amelynek 1985-ig volt igazgatója. Nevéhez fűződik a gyergyószárhegyi Lázár-kastély több épületének restaurálása, mint például a Kapubástya, a Lovagterem és részben az Asszonyok Háza helyreállítása. „Mindennek mindenese volt. Egyházi hatóságoknál kilincselt a romos kastély átengedéséért, építőanyagért szaladgált, ha kellett, meszet kavart és épületanyagot hordott, harcolt a hatalom nagyuraival és helyi kiskirályaival” – írta róla Dávid Gyula 1992-ben. Az alkotótábor létrejöttének, kiteljesedésének történetét A víz szalad, a kő marad… (A gyergyószárhegyi Barátság Képzőművészeti Alkotótábor 25 éve. 1974–1999. Gyergyószárhegy, 1999) című személyes hangvételű monográfiájában írta meg. Értékes munkásságát számos díjjal jutalmazták: 1992-ben megkapta az EMKE Szolnay Sándor-díját; 2000-ben Kriterion-koszorúval, 2003 nyarán pedig Hargita Megyéért-díjjal tüntették ki, 2004 augusztus 20-án pedig a magyar kulturális minisztériumtól a Wlassics Gyula-díjat kapta meg. Szőcs Lóránt Székelyhon.ro 2015. január 25.Hagyományteremtő kiállítás GyergyószárhegyrőlA tavalyi alkotótáborok munkáiból nyílt kiállítás a Megyeháza Galériában Hargita Megye Tanácsa az alintézményeivel, valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusával és a Balassi Intézettel – Magyarország Sepsiszentgyörgyi Kulturális Központjával partnerségben szervezte meg január 18-23. között a Hon a hazában rendezvénysorozatot a magyar kultúra napja alkalmából. A rendezvénysorozat záróakkordjaként péntek délután Gyergyószárhegy 2014 címmel nyílt kiállítás Csíkszeredában a Megyeháza Galériában a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ 2014-es alkotótáborainak anyagából. Czimbalmos Attila, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetője köszöntőjében rámutatott arra, bár az elmúlt év gyökeres változásokat hozott az intézmény életében, a kastély körül kialakult helyzet miatt, ennek ellenére sikeres évet zárt a központ: 2014-ben összesen hét alkotótábort szerveztek, több mint negyvenöt művész alkotott Szárhegyen és közel kilencven munkával gyarapodott ezáltal a központ. A menedzser köszönetét fejezte ki, hogy Szárhegy község felismerte az alkotóközpont jelentőségét és egy ingatlant biztosított, amit műteremként használhattak a meghívott művészek. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke házigazdaként köszöntötte a nagy számú tárlatlátogatót. Mint fogalmazott: a gyergyószárhegyi alkotótábornak az elmúlt negyven évben a hatása az egyetemes magyar művészet története tekintetében is hangsúlyos. – Sikerült letenni a központ kézjegyét, és olyan alkotásokkal gazdagítani az egyetemes magyar kultúrát, amelyre méltán lehetünk büszkék. Mindezért nagy köszönettel tartozunk Gaál Andrásnak, Márton Árpádnak, és a nem rég elhunyt Zöld Lajosnak – fogalmazott a megyeelnök. Fontosnak tartotta azt is megjegyezni, hogy a gyergyószárhegyi alkotóközpontból emelkedett ki a most már harmadik alkalommal megszervezett Székelyföldi Grafikai Biennálénak az ötlete is. A szárhegyi tábornak köszönhetően újult fel a ferences kolostor, vált újra élhetővé a kastély. – Abban bízom, hogy a nehézségeken túl tudunk lépni, és a lakat lekerülhet a kastélyról! – adott hangot bizakodásának Borboly Csaba. A kiállítást Túros Eszter művészettörténész méltatta, megítélése szerint a tárlaton felvonultatott munkák „szárhegyisége” még erőteljesebb, mint más években. A kiállítás jól megjeleníti az Alkotóközpont új vezetése által meghatározott és képviselt célokat és irányelveket, amely nemcsak mennyiségben, hanem minőségben is megtartotta az intézmény negyven évének folytonosságát. A kiállító művészek: Anca Ciofirla, Aurel Bulacu, Bajkó Attila, Balázs Klára, Boeriu Anca-Constanta, Carmen Paraschivescu, Csernok Tibor, Csillag Imola, Csillag István, Domokos Zsolt, Duma Florin, Éltes Barna-Eduard, Fazakas Barna, Fekete Szabolcs-Sándor, Ferencz Zoltán, Florin Stoiciu, Gidó Szende-Melinda, Hátszegi Zsolt, Horia Cristina, Horváth Erzsébet, Horváth Levente, Kristó Róbert, Matei László, Molnár Anita, Mos Catalina, Murányi-Matza Teréz, Pinczés József, Siklódy Ferenc, Sofia Ovejan, Sólyom Csaba, Szabó Réka, Szentes Zágon, Szőcs Géza és Vorzsák Gyula. A kiállítás a nap huszonnégy órájában látogatható a csíkszeredai Megyeháza Galériában. Közlemény Erdély.ma 2015. május 21.Tárlat nyílt a gyergyószárhegyi művésztelep gyűjteményébőlNagyszabású hazai kiállítás nyílt május 20-án, szerdán délután a Csíki Székely Múzeumban, amely a gyergyószárhegyi művésztelep negyven esztendejébe nyújt betekintést. A XI. Hargitai Megyenapok keretében szervezett, több mint 130 alkotást felvonultató tárlatra a tábor emblematikus alakjainak munkái mellett számos hazai és külföldi, ismert és elismert művész műveiből válogatott Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, a kiállítás kurátora. Az ünnepélyes megnyitón Gyarmati Zsolt, a kiállításnak otthont adó Csíki Székely Múzeum igazgatója, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, Czimbalmos Attila, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központ vezetője, Túros Eszter művészettörténész és Vécsi Nagy Zoltán kurátor köszöntötte a nagyszámú tárlatlátogatót. Gyarmati Zsolt az egész Kárpát-medence ünnepének nevezte a kiállítás megvalósulását, hiszen ekkora volumenű kiállítás még nem volt a Mikó-várban: 127 festmény és grafika, továbbá 6 köztéri alkotás várja a látogatókat. Borboly Csaba reményének adott hangot, hogy a szárhegyi alkotások visszakerülhetnek oda, ahol készültek, a Lázár-kastélyba. „A gyergyószárhegyi Lázár-kastélynak a fenntartója, működtetője az elmúlt években, évtizedekben a megyei tanács és annak jogelődjei voltak. Bíznunk, hinnünk és imádkoznunk kell, hogy minden jóra forduljon” – fogalmazott beszédében. A megyeelnök ugyanakkor méltatta a művésztelep megálmodóit, a nemrég elhunyt Zöld Lajost, Gaál Andrást és a jelen lévő Márton Árpádot. A tervek szerint Csíkszeredát követően a tárlat vándorolni fog, jelentős hazai és külföldi helyszíneken is bemutatják a gazdag anyagot – erről beszélt Czimbalmos Attila, a gyergyószárhegyi alkotóközpont vezetője. Örömének adott hangot, hogy az évtizedek során az ország egyik legfontosabb művészeti centrumává nőtte ki magát Gyergyószárhegy, de világviszonylatban is számon tartják. Tavaly 40. évfordulóját ünnepelte a gyergyószárhegyi művésztelep, és bár az öröm ürömmel volt teli a kastély körüli állapotok miatt, a telepet működtető kulturális intézmény táborok, kiállítások, ünnepi rendezvények sorával tisztelgett. Jelen kiállítás a művésztelep 40. évfordulójára szervezett eseménysorozat zárórendezvénye, amely új kezdetet is jelez – emelte ki Túros Eszter művészettörténész. Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész, mint a kiállítás kurátora arra hívta fel a figyelmet, hogy a tárlat anyaga szubjektív, több mint kétezer alkotás közül választotta ki azt a 130-at, amelyet július 19-ig tekinthetnek meg a Csíki Székely Múzeumban. Pénteken, május 22-én 18 órától Túros Eszter tárlatvezetésével nézhetik meg a kiállítást. maszol.ro 2015. november 7.Egy „géppuskás” fél évszázada (Születésnapi beszélgetés Márton Árpád festőművésszel)Szülőfalujában, Gyergyóalfaluban ő volt a „géppuskás”, mégis szinte lemaradt élete álmáról, hiszen apjával épp „erdőlt”, amikor arra jártak a tehetségkutatók. A hetvenöt éves Márton Árpád festőművész csak a monumentális festészetet hiányolja sok korszakot felölelő művészi pályájából. – Mondja meg őszintén, hogyan viszonyult annak idején szülőfaluja a festészeti „bolondériájához”? – Mi tagadás, nem nézték jó szemmel arrafelé, ha valaki képzőművésznek vagy festőnek tanult. Cóválták erősen a fejüket, mondogatták is édesapámnak: hogyan adhattad a fiadat ilyen bolond pályára, mi lesz így belőle? Már Marosvásárhelyre jártam a művészetibe, amikor egyszer elpanaszoltam kedves tanáromnak, Nagy Pálnak, hogyan vélekednek a falumban erről a dologról. „Amikor legközelebb megint faggatnak, mi akarsz lenni, mondd azt, hogy lovas tengerész!” – tanácsolta ő. Így is lett, amikor megint megkérdezték, mi leszek, ha felnövök, gondolkodás nélkül rávágtam: lovas tengerész. Édesapám bökdösött is az ostor nyelével, hogy hallgassak, de a falubeliek egyetértően bólogattak: „Na, az egy jó mesterség!” – Akkor mégis kinek akadt meg a szeme a tehetséges gyermeken? – Elsősorban édesapámnak, aki műbútorasztalosként maga is művészetszerető és -pártoló ember volt. Nekem soha nem kellett megküzdenem az atyai szigorral, ha rajzolni vagy festeni akartam. Ez nem feltétlenül a mezőgazdasági munka alóli felmentést jelentette, azt viszont igen, hogy mindig a nyakamban volt a festőállvány, valahányszor a mezőre indultunk. Úgy is hívtak a faluban, hogy a „géppuskás”. A klasszikus tehetségkutatásról amúgy lekéstem, éppen fáért voltunk az erdőn édesapámmal, amikor a vásárhelyi iskola képviselői Alfalván jártak. Nagyon elszomorodtam, de aztán mégis összegyűjtöttük a munkáimat, s odaadtuk a helyi iskolaigazgatónak, hogy juttassa el Marosvásárhelyre. Végül a pótfelvételin jutottam be, s végeztem egy kilencfős osztályban többek között Plugor Sándor, Gergely István és Gyenge Júlia társaságában. Nem voltam még egészen tizennégy éves, amikor végérvényesen elszakadtam szülőfalum paraszti közegétől. – Az ötvenes évekről beszélünk, a kőkemény kommunizmus korszakáról. Mennyire szivároghattak be az iskolába a kor nagy művészeti áramlatai? – Hiánytalanul! Ott volt nekünk a szomszédban, a kultúrpalotában a Bernády-gyűjtemény, oda szabad bejárásunk volt. Számunkra egy kis Louvre-ot jelentett. Korabeli képeimen egyértelműen felismerhető a Paál László-, a Munkácsy-hatás, mert hát valahonnan mindig elindul az ember. A diplomamunkámhoz készített előtanulmányok viszont már egyértelműen a plein air, a nagybányai iskola stílusjegyeit viselik. – Az egyetem után mégis Csíkszeredát választotta. Mivel magyarázza azt a döntést? – A választásban közvetve egyik kolozsvári mesteremnek, Miklóssy Gábornak volt nagy szerepe. Ő ugyanis már a negyedik év végén figyelmeztetett bennünket: „Úgy készüljenek, hogy maguk nem nagyon maradnak Kolozsváron. De ha majd valahová megérkeznek, ott mihamarabb kiállítást kell rendezniük, hogy bebizonyítsák: képzőművészek, nem csupán holmi olcsó rajztanárok!” Nekem ugyan akár lehetőségem is lett volna Kolozsváron ragadni, tanársegédként marasztaltak, én mégis Csíkszeredát és a mai Márton Áron Gimnáziumot választottam rajztanárként. Remek befogadó közegre találtam, egy hónapon belül be is mutatkoztam egy kiállítás keretében, hetven munkával jelentkeztem, s attól kezdve valóban festőként tekintettek rám. Azzal az alkalommal ismertem meg Nagy Imrét is, aki mindjárt vásárolt tőlem két portrét a múzeum számára. Imre bácsi minden évben meglátogatott bennünket, fiatal művészeket, számon kérte megvalósításainkat, tiszteletét tette a családban is. – Milyen mértékben látszott az út, amelyen művészként haladni kívánt? – Újra csak Miklóssy Gábort kell felidéznem, aki kemény, roppant szigorú ember volt, és akinek mi, növendékei rengeteg hálával tartozunk. Olyan mesterségbeli tudással és általános műveltséggel látott el bennünket, amit a későbbiekben bármikor elő lehetett venni. Egyetlen dologra intett igazán: hallgassuk meg tanácsait, de saját ösvényünket magunk tapossuk ki, döntéseinket pedig magunk hozzuk meg. Ötöd-hatodévesen a lázadók közé tartoztam, akik elszakadtak az ő stílusától. Többször is megkérdezte tőlem egy-egy munkám láttán: és hiszi, amit csinál? Ha az ember igazán magának készítette ezeket a munkákat, mi mást válaszolhatott volna, mint hogy igen, hiszem… Tanárként is igyekeztem hasonló szellemben viszonyulni a növendékeimhez. Azt tartottam, hogy a legcsekélyebb mértékben, akár távoli utalással sem szabad eltántorítani őket saját, kirajzolódó útjuktól, csak az egyéniséget nevelhetjük. A festészetnek is megvannak a sajátos, de elsajátítható „nyelvtani” szabályai. Amíg ezt a diákok megtanulják, addig szükség van ránk, tanárokra, mesterekre. A mesterségbeli tudást mindenképp el kell raktározni, aztán hogy ki-ki hogyan játszik vele, már egyéniség kérdése. A szabályok ismerete nélkül azonban nincs játék. – De mit kezdhetett egy művész a kommunizmus sajátos szabályaival? – Annak idején a tartományi, majd a megyei kiállításokra beküldött munkáinkat nagyon kemény szakmai szempontok szerint bírálták el, a zsűri tagjait általában Bukarestből és a Hargita környéki megyékből válogatták. Egy idő után már nem kizárólag szakemberek tartoztak ezekbe a testületekbe, hanem a pártbizottság kultúrpropagandáért felelős emberei is. Hamar rájöttünk, hogy ezt valamiképpen ki kell és lehet játszani. Miután a hatalom akkoriban a szocreál stílus művelésére, a szocreál eszmény tematikus ábrázolására kötelezett, úgy próbáltunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak, hogy beraktuk egy kalapba a képzőművész szövetség tagjainak névsorát, aztán kihúztunk három-négy nevet, nekik kellett a következő esztendőben megtölteni a „szocialista szent falat”. Ez a vetésforgó majdnem a rendszerváltásig működött, így ’89 végén nem tudtunk egymásra mutogatni, hogy te kiszolgáltad a rendszert. Az én képeim közül többet is visszadobott a zsűri, de ki bánta. Jót mulattam magamban az egyik, a szűrőn átment képem, a Zászlótartó modellválasztásán is. Az egyik üknagyapám zászlós volt Gál Sándor ’48-as seregében, négy év múlva derekára csavarva hozta haza a szabadságharc zászlóját. Azzal a zászlóval avatták fel hajdanán Nyergestetőn az emlékoszlopot, s talán ma is meglenne, ha valaki nem árulja be a családot, és 1938-ban a román csendőrök nem égetik el. Ez a kép emlékezés az ükapámra. – Műveinek színvilága, az alkalmazott technikák változása, a figuratív ábrázolás helyett a szimbólumok előtérbe kerülése egy fél évszázados alkotói pálya kanyarjai. Elégedetten vagy némi hiányérzettel szemléli ma az alkotásait? – Többnyire elégedetten, de a monumentális festészet fájdalmas módon kimaradt az életemből, pedig mindig vágytam rá. A csíkszeredai millenniumi templom altemplomában festhettem néhány éve egy oltárképet, no meg a csíkszeredai kultúrház fríze jelenti a kevés kivételt. Pedig nagy felületeket, falakat szerettem volna betölteni, egész sor olyan alkotásom van, amely a monumentális festészetre utaló jeleket visel. Ez a hajó azonban a koromnál fogva is elment, immár fizikai korlátokról is beszélhetünk. De egy más jellegű hiányérzetem is van. Láttam Román Viktor bukaresti műtermét, mielőtt 1968-ban végleg elment Párizsba, a Cantata Profana félkörben ülő szarvasainak gipszbe kiöntött modelljét, amelyet Viktor távozása után összetörtek. Semmiért nem adnám, ha azt a szobrot valamelyik városunk főterén bronzba öntve láthatnám. – Kétségtelenül hűséges típus, hiszen a hatvanas évek derekán megérkezett Csíkszeredába, s azóta sem mozdult onnan. Soha nem kellett ellenállnia szirénhangoknak? – Mindig úgy éreztem, hogy Szeredában a képzőművészet mennyországában élek. Igazából egyetlen alkalommal ért olyan csábítás, amin egy kicsit elgondolkodtam: 1968-ban Király Károly személyesen hívott Sepsiszentgyörgyre. Nem csábultam el, de soha nem tagadtam: úgy tartom, hogy Háromszéken, Szentgyörgyön a szellemnek fundamentuma van. Mindig sokkal nyitottabb volt a kultúra, a tudományok iránt, mint a szorosan vett Székelyföld bármely másik városa. A Székely Nemzeti Múzeum léte és régisége, minden, amit összegyűjtött Székelyföldről, Gyárfás Jenő, Barabás Miklós szelleme mind-mind erre utalnak, ezt erősítik. A tömeg pedig mindig próbálta utánozni, amit a kastélyok és kúriák rendszere üzent. Olyan az a talaj, hogy bármikor lehet ültetni bele. Az újra, a 21. századra való nyitás, odafigyelés tekintetében pedig a holnapot is Szentgyörgyön látom. Csinta Samu Márton Árpád A Csíkszeredában élő festőművész Gyergyóalfaluban született 1940. október 6-án. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte 1958-ban, majd 1964-ben Kádár Tibor és Miklóssy Gábor tanítványaként szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán. Rajztanárként kezdett a Matematika-Fizika Líceumban, a mai Márton Áron Gimnáziumban. Legismertebb, kiállításokon többször bemutatott festményei: Vihar; Kenyérszelő; Földanya; Parasztbánat; Kenyér; Madárijesztők; Asszony; Mindennapi kenyerünk; Ikarusz; Napraforgó; Féltés. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége. Számos hazai egyéni kiállítás mellett részt vett külföldi csoportkiállításokon többek között New Yorkban (1974), Barcelonában (1976), Krakkóban (1977), Nürnbergben (1980), Washingtonban (1988), Párizsban (2000) és Budapesten (2015). A 75. születésnapja alkalmával összeállított életműtárlata december 5-ig tekinthető meg a Csíki Székely Múzeumban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 3.Gaál András előtt tisztelegnekÉletmű-kiállítással tiszteleg Csíkszereda városvezetése és a Csíki Székely Múzeum a nyolcvanéves Gaál András képzőművész előtt. A kiállítást március 5-én 18 órától nyitják meg. „Amit jelentett a csíki képzőművészeti életben ezelőtt közel száz évvel Nagy István, Nagy Imre, nagyjából azt jelenti a huszadik század végén és a huszonegyedik század elején Márton Árpád és Gaál András művészete is” – mutatott rá Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója a csíkszeredai városházán tartott sajtótájékoztatón. Antal Attila, a város alpolgármestere elmondta, fontos felmutatni azt, „amire büszkék vagyunk”. A kiállításon a művész 108 alkotása tekinthető meg. „Sosem láttam így együtt ezeket a munkákat, hihetetlen élmény” – fogalmazott az eseményen jelen levő Gaál András, akinek nevéhez fűződik többek között a művészeti oktatás megalapozása Csíkszeredában, a rendszeres képzőművészeti kiállítások elindítása, valamint a Szárhegyi Barátság Alkotótábor megalapítása is 1974-ben. A gyergyóditrói születésű, jelenleg Pannonhalmán élő művész, aki negyven éven keresztül volt rajztanár Csíkszeredában, mintegy 1500 alkotása a világ számos országában, köz- és magángyűjteményekben találhatók. A szombati kiállításmegnyitón a Csíkszereda Kiadó által megjelentetett, Gaál Andrásról szóló monográfiát is bemutatják. A kötetben Székedi Ferenc a művésszel készített életútinterjúja és a festőművész munkáinak nyolcvan reprodukciója is helyet kapott. Péter Beáta. Székelyhon.ro 2016. március 6.Megnyílt Gaál András jubileumi kiállításaGaál András közel háromszáz tisztelője, barátja, alkotótársa gyűlt össze szombat délután a Csíki Székely Múzeumban a nyolcvan éves művész jubileumi kiállításának megnyitóján. A szombaton megnyílt kiállítás nemcsak a válogatás szempontjai miatt érdekes, hanem önmagában is egyedülálló, hiszen az öt teremben megtekinthető mintegy 108 alkotást maga a művész sem látta ez idáig egymás mellett. Ez tehát az eddigi legnagyobb kiállítása, amelynek a Csíki Székely Múzeum nagy szeretettel és odafigyeléssel ad otthont – fogalmazott a megnyitón Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. „A gyergyóditrói születésű, de hosszú évtizedek alatt csíkivá érlelődött, jelenleg Pannonhalmán élő festőművész felé törleszteni valója van intézményünknek, hiszen a teljes életpályája alatt mindössze két alkalommal, 1964-ben és 1986-ban került sor múzeumi kiállításra.” A Gaál Andrással való találkozás mindig élmény – mutatott rá Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere. „Itt Csíkszeredában, az eltöltött négy évtized alatt teljesedett ki Gaál András művészként, értelmiségiként, művészetpedagógusként, táborszervezőként. Mi csíkszeredaiként tartjuk számon, így vagyunk büszkék személyére, munkásságára.” A kiállítást Banner Zoltán művészettörténész nyitotta meg és beszélt a művész pályájának állomásairól. Rámutatott, Gaál András a konzisztens színsíkokra lebontott szántókban, hegyvonulatokban, településeken, házakban tulajdonképpen szinte elementáris erővel érzékeltette annak a szépségeit, ami a székely népnek a lényege, ember és természet ezer éves küzdelmének a monumentalitását. „A teremtés a Teremtő kiváltsága. Ezt a teremteni akarást és tudást adja át, kölcsönzi oda a teremtő az alkotó embernek. (...) És ez óriási felelősséget jelent. Az alkotó embernek meg kell hallania a Teremtő szavát, és tudni kell követni a szándékát. (…) . Nem ez a művészet hivatása, hogy felemelje fejünket, arcunkat a földi lét káoszából? A világmindenség jelenségeit összetartó törvények, a rend világába. Ez a művész feladata, és ezt az egyetlen, de megtalált pályát járja, leheli képeire a művész, amely a teremtés óta létezik, de a Teremtő őrá bízta, hogy avassa láthatóvá és lakhatóvá.” Gaál András 80 Az ünnepségen bemutatták a Csíkszereda Kiadó Gondozásában megjelent, Székedi Ferenc által szerkesztett Gaál András 80 című kötetet, amely a művész 80 reprodukcióját és egy Székedi által készített életútinterjút tartalmaz. Ebből olvasott fel részleteket Pap Tibor színész. Ezt követően a művészt egy gyergyóditrói küldöttség is köszöntötte, majd Gaál András köszönte meg a lehetőséget, hogy a Mikó-vár termeiben kiállíthatta munkáit. Péter Beáta. Székelyhon.ro 2016. március 17.Nagyszabású Csontváry-kiállítás CsíkszeredábanÚjabb nagyszabású kiállításnak ad helyet a Csíki Székely Múzeum: a Csontváry-képek Erdélyben című tárlat május 7. és augusztus 20. között tekinthető meg Csíkszeredában. Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója egy szerdai sajtótájékoztatón elmondta, meglátásuk szerint Munkácsy Mihályhoz hasonló súlya van Csontváry műveinek, emiatt méltó arra, hogy az ő révén „hozzák házhoz” a kultúrát. Kiemelte, Csontváry-képek korábban nem voltak megtekinthetők Erdélyben. Bevallotta, a kivitelezés egyetlen korlátja a csíkszeredai múzeum nyílászáróinak mérete, ami miatt a legnagyobb kép, amit be tudnak vinni a kiállítóterembe, a 2,11×2,68 méter nagyságú Magányos cédrus lesz, a monumentális alkotások elmaradnak. Széles körű szakmai összefogás révén valósulhat meg a tárlat, a kiállítás létrehozói a Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda városa, a Magyar Nemzeti Galéria, illetve a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi). A 48 megtekinthető műtárgyat a budapesti Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, a pécsi Csontváry Múzeum, a miskolci Herman Ottó Múzeum, a budapesti Kovács Gábor Művészeti Alapítvány által működtetett KOGART, a debreceni Antal– Lusztig-gyűjtemény tulajdonosa és a szolnoki Damjanich János Múzeum ajánlotta fel. A kiállítás kurátora Bellák Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze, a fővédnökei pedig Balog Zoltán, az Emmi minisztere és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, akik a tervek szerint részt vesznek a májusi megnyitón is – részletezte Gyarmati. Nagy hangsúlyt fektetnek a reklámra A kiállításra kerülő festmények között 47 Csontváry-alkotás lesz, illetve egy Munkácsy Mihály-festmény. Azzal kapcsolatban, hogy milyen kontextusban kerül majd kiállításra a 48-ik alkotás, mindössze annyit árult el az igazgató, hogy kedves meglepetésnek szánják a látogatók számára. Mint kiderült, a támogatók által felajánlott összegeket többnyire reklámokra költik: idén nagy hangsúlyt fektetnek a múzeumba kevésbé járók becsalogatására – így a középiskolásokat és az egyetemistákat igyekeznek megszólítani. Az előzőekhez hasonlóan az idei kiállítással párhuzamosan is szerveznek programokat, többek között szerdán az erdélyi középiskolások számára hirdettek vetélkedőt, de szerveznek filmvetítést Csontováry életéről, múzeumpedagógiai programokat gyermekeknek, továbbá katalógust jelentetnek meg, falinaptárt adtak ki, és ajándéktárgyakkal is készülnek. Sikerszéria nagy tárlatokkal A múzeum igazgatója emlékeztetett, hogy a Csíki Székely Múzeum 2007 óta rendszeresen jelentkezik nagy kiállításokkal. Eddig hét kiállításuk volt, amelyek öszszesen 220 ezer látogatót vonzottak. Egy-egy kiállítást 18–62 ezer látogató keresett fel. „Ezekre eddig évente került sor, nemrég viszont úgy döntöttünk, hogy ezentúl kétévente szervezünk nagy kiállítást, a köztes időkben pedig inkább helyi értékekre összpontosítunk. Természetesen a Gaál András-kiállításról sem mondunk le, az jelenleg is megtekinthető” – magyarázta Gyarmati. Megjegyezte, nem gondolják, hogy a Csontváry-kiállítás elérné a Munkácsy-tárlat látogatottságának szintjét, de idén nyáron is több tízezer látogatóra számítanak. Kömény Kamilla. Krónika (Kolozsvár) 2016. április 25.Megnyílt Gaál András jubileumi kiállításaGaál András tisztelői, barátai és alkotótársai gyűltek össze pénteken délután a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban, a nyolcvanéves művész jubileumi gyűjteményes kiállításának megnyitóján. Csergő Tibor házigazda ünnepnek nevezte a pénteki rendezvényt, megtiszteltetésnek, presztízskérdésnek tartja a Gaál András életművét bemutató kiállítás gyergyószentmiklósi, múzeumi megnyitóját. Mint mondta, öröm számára, hogy Márton Árpád festőművész jubileumi kiállítása után Gaál András festőművész is megtiszteli a múzeumot, a gyergyóiakat. Dézsi Zoltán tanár méltatta a tárlatot, mesélt a gyergyóditrói születésű Gaál Andrásról, alkotásairól, a gyűjteményes kiállításról, mely végigvezeti az érdeklődőt a szárnyait bontogató fiatal művésztől egészen a napjainkig alkotó Gaál Andrásig. Ferencz-Mátéfi Kriszta művészettörténész-múzeológus Gaál András festőművész értékes tanuló idejétől napjainkig tartó alkotásairól szólt illetve a gyűjteményes kiállítás értékéről, a kiállított több mint hatvan alkotásról. Az ünnepelt, Gaál András is szólt a jelenlévőkhöz, többek között mesélt a szárhegyi táboralapításról. „ Szárhegy híres lett a művésztelep által, és általa az ott alkotó művészek is. Ha akkor Márton Áron püspök nem adja ide a ferences kolostort, akkor ma sem volna semmi. Akkor nekivágtunk Márton Árpáddal, Zöld Lajossal és a képek gyűltek, tábor tábort ért. Nos, most a több mint 2500 alkotásnak egy látogatható képtárat kellene létesíteni, ez a ma feladata” – hangsúlyozta a táboralapító festőművész. A Tarisznyás Márton Múzeumban a Gaál András gyűjteményes kiállítása május 27-éig látogatható. Baricz Tamás Imola székelyhon.ro 2016. augusztus 4.Negyven év az örökkévalóságból…Halála és búcsúztatása kerek évfordulójáig napok vannak még hátra. De mert elkezdődik a Csíkszereda iránti tisztelgő eseménysorozat, úgy vélem, városunk egyik legkiválóbb személyisége, néhai Nagy Imre festőművész halálévfordulójának megemlékezését ennek műsorrendjébe kell illeszteni. Szabó András írása. 1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven –, Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta: 1. – Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „… augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.” 2. – A temetést szervező bizottság közleménye: „Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál. A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.” Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra-egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek: „Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől. A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informaţia Harghitei című napilapok, a Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a Csíkszeredai múzeum, a Csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították. A 13 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, Csíkszeredai dolgozók. A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet. A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.” Mindkét, illetőleg mindegyik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimAradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten a néhai Zsuzsika – Nagy Imre neveltlánya (1930-ban gyámságba fogadott unokahúga) –, követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatják, elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erről így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a Csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p. 69–70.) 2006-ban, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! – a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek nevében…« – és mindenki megkönnyebbült.” A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos Gyulafehérvári kanonok koncelebránsa, Fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök tartotta. „Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára. A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztad, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember. Nagy Imre mester, egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője. Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével: »Valahol lenni kell egy lakomának, hová hivatalos, / kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem. / Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos, / kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen. / Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor / befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.« Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi: »Nyugtot nem ad már se ecset, se véső. / A szív csak égi szerelemre vár, / mely a kereszten int, kitárja karját.« Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában. Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!” Nagy Imre haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindegyik lapban megjelent búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a Kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavait választottam közlésre. A szerző szomszédja volt a mesternek, ismeretségük alapos, lelki-baráti volt. „Nagy Imre boldog órája A világon a legjobban Édes anyját szerette, a róla készített egyik rajza mindig ott függött az ágya fölött. Ennek a rajznak nem volt címe, csak igéje: »Eljött a boldog órája«. És a lapon ott volt az Asszony, aki hajdan világra hozta; öregen, zihálva emelkedett ki a párnák közül, arcát betöltő vékony orral. Nekem látnom kellett a festőt, amikor fölvette a legjobban szeretettnek a végső ábrázatát, darabos székely katona arca megsárgult és a koponya alakjához igazodott; orra természetellenesen megnőtt, szemében szunnyadni készült a mindig eleven fény. A betegség már megtámadta az idegeket – mondta még mindig panasztalan, tárgyilagos hangon. Ami azt jelentette, hogy körülvették a halál borzalmai és az elmúlással néz esendően szembe. Eltitkolt riadalommal magyaráztam neki lényegtelenségekről, és ő ötperces látogatásom alatt kétszer is elaludt, egy ízben válasz közben. Ki kell menni a Hargitára, ott most bújnak elő a gombák, az ösvényekről a víz hamar leszalad… Ezt mondta, nem búcsú, hanem a világ örök újulására való utalásképpen. Szelíd parolája után ellopakodtam, mint aki bűnt követett el. Tudta, hogy többé nem látom; még mindég gazdag tervei nem tartoznak a történelem tervei közé. Régi és nehezen fölfogható szavait idéztem: »A halálon is túl kell lennünk, mint a születésen.« Sajnáltam magamat és mindazokat, akiket itthagy. Ezentúl nem húzza el a függönyt az ablakáról, mint eddig minden délelőtt, jelezve, hogy fény van és képet sző a sugarakból. Munkájának rabszolgája volt, mint Tyro1, akit ura a gyorsírásért tartott. Fáradhatatlanul, az elhivatottak szenvedélyes szakszerűségével és újító kedvvel művelt mindent, amit elkezdett: földet, állattenyésztést, méhészetet; büszke volt rá, hogy az Olton ő halászott először villantóval. Sürgette a hóesésben el-elakadozó gépkocsivezetőt: »Még fényben érjünk haza, mert most látható az a fehér, ami nekem kell.« Szánkázó gyerekeket ábrázoló képhez kellett a hó friss árnyalata, és ez a tiszta szín az utcán csak órákig él. A múlásból kimentett színein mi is szánkózó gyermekként ujjonghattunk alá, vagy lábalhattunk fölfelé. A lét évszakainak örömét kínálja nekünk és utódainknak. Látásával mindent megőrzött, amit néznie volt érdemes, az ember gazdagságát, a természet bőkezűségét, régi és átalakuló tájakat, az élet harsány dáridóját. Szülőföldjének, Csíknak életét és új balladáját gyűjtötte be, mint gazda a termést, vagy mint egy új Noé, aki az életet maga-készítette bárkáján az Ararát csúcsára viszi. Szeretett földjét látta az egyetemességben, helyünket a világban. A legnagyobbakhoz méltó egészet alkotott, mert mindent elmondott a látott világról és megélt életformákról. Színek és alakzatok enciklopédistája volt Ő. Festette a falut, a hegyet, a krumpliszedőket, az erdőt, az ölyv fenyegető körözését, a nagyidő haragját, tenyésző gombákat, gyümölcsök szüretelőit, a test szépségét, széttöréstől formált fákat, építőket, leomlott várakat, az álom édességébe feledkezett lányokat, padon reggeliző öregasszonyt, kiállítási pavilont, fűszálat, Don Quijotét, látványt és látomást; a világot. Úgy gondolom, a legszívesebben a kezet rajzolta és festette, építő lényegünk kifejezőjét; hogy eljuttassa eljövendő koroknak a történelmet megillető hírt: két világháború alatt – közben és után – nem ördögök és nem istenek serénykedtek a földön, hanem valóságos szép és darabos emberek. Ők élték az élet nagyszerű vagy nehéz pompáját, a mindennapot járták, a tündöklő és fáradalmas tündérkertet, ami örökké friss színekben ragyog. A sok ezer kéz eljövendő korok felé nyúlik, készen a kézfogásra. Művének birtokában olyan gazdagnak tudhatjuk magunkat, mint egy keleti olaj-sejkség. Nem ok a töprengésre, hogy ebben a gazdagságban határainkon kívül alig kívánnak osztozni. A művész mindig óvakodott a zajos hírnévtől. Nemcsak szemérmességből, hanem a hírnév veszedelme, hamisságra kész alakja, kísértése miatt. Londonból a világhírnév elől menekült haza – nem hogy a sikert elutasítsa, de művészi forrásainak megőrzésére. Tartott a dübörgő visszhangtól is, mert ismeretlen sziklafalakat gyanított mögötte, ami kifejezésének értelmét eltorzítja. Nem háborította fel még egy főúrian dilettáns bírálata sem. Sőt, örült, mint a gyermek, aki illetéktelenek elől eredménnyel rejtette el a titkot. Most a halál – Illyés Gyula drámájából vett szóval – meghúzta a vonalat a számoszlopok alatt. Sokan fognak kísérletezni a számok összeadásával, és mindég növekedni fog a végösszeg. Jelezvén, hogy az előző próbálkozó a számoszlopból kihagyott valamit. Vagy a sors most találta a munkát befejezettnek. Eltávolította a tornyok és falak közeléből az építőt és gondos állványait. A mű szempontjából nem történt semmi: nincs vég, változás. Velünk esett meg a szörnyűség: elveszítettük Őt, idegen maszkba rejtőzött előlünk és annyiféle arca közül – számunkra indokolatlanul és menthetetlenül – fölvette a személyétől elutasítót s műre utalót, a véglegest. Holott akik ismerték, azokat eddig a mű vezette Feléje, személyét kerestük az ecsetvonások között. Most minden átfordul bennünk és körünkben. Köznapi arca: emlék; gondjainak emléke egyre távolodik; élete halállá, halála halhatatlansággá lesz. A mi szomorú óráink az Ő boldog órája.” (Bajor Andor: Nagy Imre boldog órája. Utunk, 1976. augusztus 27.) Emléke legyen áldott, mert ő hozta haza és honosította meg itthon a tanult képzőművészetet, nélküle nem lenne csíki, Csíkszeredai képzőművészet; tiszteletének mindenkorinak kell lennie! Művészutódai megsokasodtak, számosságuk és előtérben valóságuk enyhe homályt is vet néhai nagy mesterünk emlékére – egyúttal élteti is azt. Tiszteletünk jeléül tehát, a szombat este fél kilenckor kezdődő képtárbeli emlékestet követően helyezzük el koszorúinkat az emlékház műteremtraktusának fala melletti síremléknél, mert Nagy Imre mester 40 esztendőt letudott ugyan az örökkévalóságból, mégis a teljes örökkévalósággal kell továbbküzdenie! Hogyan készült Nagy Imre halotti maszkja? Kolozsvári Puskás Sándor azon kevesek közé tartozott, akit Nagy Imre barátjául fogadott. Az idős mester őt kérte fel, hogy készítse majd el halotti maszkját. Erről az eseményről számol be Kolozsvári Puskás Sándor a Kapcsolatom Nagy Imrével, a zsögödi festővel című írásában, amelyet Nagy Miklós Kund tett közzé a Kolozsvári Puskás Sándor című monográfiájában. "A hetvenes évek elején történt. Egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment. Egy-két képet cipeltünk. Mikor az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt: – Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd-e? – Te jó isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?! – szörnyülködtem. – Ne mind beszélj annyit! Megöntöd vagy nem? – Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást. – Akkor megegyeztünk – fejezte be a témát. Erről többet szó nem esett… Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Gyönyörű onnan a kilátás. Az volt a szokásom, hogy ha Kolozsvárra, majd később Marosvásárhelyre indultam haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976-ban is, nyár elején. Imre bácsi a szobája ajtajában fogadott: Ide figyelj – mondta –, itt van ez a mérleg. Minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egy pár dolog elintéznivalóm, de úgy látszik, erre már nem jut idő. Úgyhogy amint megegyeztünk, a maszkot megöntöd… Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, igen. Elköszöntem, és többé már nem láttam Imre bácsit élve… Azon a nyáron hosszabb ideig nem mentem Zsögödre. Marosvásárhelyre áttelepedve sok volt a tennivalóm. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy víz áztatta, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Megígérték, hogy ha saját költségemen felújítom, kiutalják nekem. A Képzőművészeti Alaptól felvettem egy nagyobb összeget, beindult a teljes átalakítás, hogy műterem és lakás is legyen belőle, ez foglalta le minden időmet. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a Csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi 8 órakor meghalt. A gépkocsik, amiket a barátok korábban ígértek, nem voltak elérhetők. Késlekedni nem lehetett, a halotti maszk készítése időhöz kötött. A feleségemmel felültünk hát a kicsi motorbiciklinkre és elindultunk. A korondi tetőn elkapott egy máriás eső, bőrig ázva, átfázva délután 5 órára értünk a kórházba. Dr. Jeszenszky Ferenc főorvos azonnal felvitt a második emeleti különszobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, hogy becsukjam, akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Egy darabig csak álltunk némán, aztán lementünk az irodába. A doktor úr megkérdezte, mivel segíthet. Azt feleltem, hogy pálinkával. Vasárnap délután ilyen kérés egy kórházban?! A nővérek mégis szereztek valahonnan szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárnyit, és megittam, mint a borvizet. Aztán elmondtam, mire van szükségem. Szerencsére minden került. Mehettünk. Szomorú ígéretemnek eleget tettem, a két kezét is leformáztam… Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.” Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. augusztus 29.Megmutatni Márton Áron nagyságát a világnakMárton Áronra emlékeztek születésének 120. évfordulóján hétvégén Csíkszentdomokoson, a római katolikus püspök szülőfalujában, ahol szombaton tematikus konferenciát, vasárnap pedig ünnepi szentmisét tartottak. Gyergyószárhegyen kiállítással tisztelegtek. Ünnepi szentmisén emlékeztek vasárnap Márton Áron római katolikus püspökre szülőfalujában, Csíkszentdomokoson a püspök születésének 120. évfordulóján. A szentbeszédet mondó Jakubinyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye érseke, valamint a szertartás végén beszédet mondó Potápi Árpád János, Magyarország nemzetpolitikáért felelős államtitkára is úgy vélte: Márton Áront talán II. János Pál pápa jellemezte a legtalálóbban. A szentatya 1980-ban, a püspök nyugdíjba vonulási kérelmét jóváhagyó táviratában „az úr legteljesebb, legkifogástalanabb szolgájának” nevezte Márton Áront. Az érsek prédikációjában azt is megemlítette, Márton Áron a Pannóniában született Szent Mártontól vette latin nyelvű püspöki jelmondatát – Non recuso laborem –, amely azt is jelenti: „nem utasítom el a munkát”, de azt is, hogy „nem utasítom el a szenvedést”. „Márton Áron mindkettőt vállalta” – idézte az MTI Jakubinyi Györgyöt. Az érsek felidézte: Márton Áron nemcsak népének volt jó pásztora, hanem kiállt minden üldözött mellett, ő volt az egyetlen magyar püspök, aki tiltakozott a zsidók deportálása ellen, de kiállt a kommunista Romániában betiltott görögkatolikus egyház román hívei mellett is. „A püspök ma is képes csodákat tenni” Potápi Árpád János II. János Pál pápa 1979-es lengyelországi látogatása és a börtönből szabadult Márton Áron 1955–1956-os erdélyi körútja között vont párhuzamot. Megállapította: mindketten azt a krisztusi üzenetet közvetítették népüknek, hogy „ne féljetek”. Az államtitkár úgy fogalmazott: II. János Pál pápa és Márton Áron különböző utat járt be, „mégis elérték azt, amit sokan lehetetlennek tartottak: legyőzték a kommunizmust. Nem erőszakkal, nem fegyverekkel, hanem az őszinte szeretet szelíd szavával”. Potápi arra is kitért: a 2016-os Márton Áron-emlékévet meghirdető Nemzetpolitikai Államtitkárságon megtapasztalták, hogy a püspök ma is képes csodákat tenni, hiszen a rendezvényekbe szerte a világon bekapcsolódtak, és tegnap délben Kanadától Új Zélandig, Pozsonytól Csíkszentdomokosig nemcsak a nándorfehérvári győzelem tiszteletére, hanem Márton Áron emlékére is szólt a harangszó, érte is imádkoztak a magyar hívők. „Álljunk ki és mutassuk meg, hogy Márton Áron szelleme ma is élő, ma is képes arra, hogy távolságokat legyőzve, lelki gátakat felszakítva egyesítse szeretett nemzetét” – fogalmazott az államtitkár az MTI szerint. „Ma is az erdélyi magyarok lelki vezetője” A szombati Csíkszentdomokosi konferencia résztvevői a püspököt az egyháza és népe érdekét fel nem adó, de a kommunista hatalommal mégis tárgyalásra kész emberként mutatták be. A rendezvény előtt Jakubinyi György az MTI-nek arról számolt be: a Márton Áron-emlékév rendezvényei hozzájárulnak ahhoz, hogy minél többen megismerjék Erdély nagy püspökét, ez pedig a szentté avatás folyamatát is segítheti. Gaal Gergely, a Márton Áron-emlékév programbizottságának elnöke köszöntésében kijelentette: ma nem vérrel védhetjük Európát, mint őseink tették, hanem azzal, hogy megmutatjuk hitvallóinkat a nagyvilágnak, és magunk is megpróbálunk a példájuk szerint élni. A Magyarország Csíkszeredai főkonzulátusa részéről felszólaló Lukács Bence Ákos konzul úgy fogalmazott: a püspök ma is minden erdélyi magyar ember lelki vezetője, szellemi irányítója, ő mutatja azt, hogy mindenkinek hűnek kell mAradnia a saját lelkiismeretéhez, a keresztény hitéhez, az igazsághoz. Karda Róbert, Csíkszentdomokos polgármestere hozzátette: a konferencia elsődleges célja, hogy jobban megismerjük azt az embert, aki irányt tud mutatni nekünk. Összeállt a boldoggá avatáshoz szükséges dokumentáció Kovács Gergely, Márton Áron boldoggá avatási eljárásának posztulátora arról számolt be, hogy összeállt a boldoggá avatáshoz szükséges dokumentáció, és hamarosan elkészül ennek olasz fordítása is. Kovács Gergely arra is felhívta a figyelmet, hogy nem használnak a boldoggá avatási eljárásnak a Márton Áronnal kapcsolatos pontatlan információk, az igénytelenül összeállított népszerűsítő anyagok. „Áron püspök atyáról csak hitelesen, tisztán és igényesen” – hangsúlyozta a posztulátor. Marton József nagyprépost, Kolozsvári egyetemi tanár arra világított rá előadásában, hogy Márton Áron megpróbálta megismerni a liberalizmus, a bolsevizmus, és a nemzeti szocializmus eszméit is, de mindegyiket elutasította. Elismerte, hogy a kommunizmusnak vannak őszinte hívei is, akik az igazságtalanság ellen emelnek szót, de becsapottaknak tekintette őket. Marton József úgy vélte, a püspöknek az állami hatóságokhoz írt levelei példaként szolgálhatnak, hogy miként kell kisebbségi vezetőként a többségi hatalomhoz viszonyulni. Virt László, Márton Áron-kutató előadásában úgy fogalmazott: a püspök „az evangéliumi keskeny utat” választotta egyháza képviseletére a Romániában berendezkedő bolsevista hatalommal szemben, ez pedig a legeredményesebbnek bizonyult a lehetséges utak közül. A konferencián a Márton Áron, az erdélyiek püspöke című dokumentumfilmet is levetítették. Lázár Csilla, az immár ötödik alkalommal megrendezett konferenciát társszervező Csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum igazgatója lapcsaládunknak arról számolt be: az előadások összeállításában mindig az aktualitásra figyelnek, hogy milyen új kutatások láttak napvilágot, kinek van olyan mondanivalója, ami „Márton Áron jelentőségét újabb fényben tünteti fel”. Kiállítás a művészetet is támogató püspök emlékére Márton Áron római katolikus püspök emlékére nyílt képzőművészeti kiállítás a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központban pénteken. Az eseményen megemlékeztek arról, hogy az erdélyi püspök a hetvenes években művészetszeretetéről is tanúbizonyságot tett, amikor 1974-ben a szárhegyi Barátság Képzőművészeti Alkotótábor alapítóinak – Zöld Lajos, Gaál András és Márton Árpád – kérésére rendelkezésükre bocsátotta a helyi ferences kolostort. Ferencz Zoltán, a kulturális központ művészeti vezetője felkutatta a támogatásról szóló levelezést a Gyulafehérvári Érseki Levéltárból, illetve azt is sikerült elérnie, hogy az egykori alkotók munkái egy kiállítás idejére visszakerüljenek származási helyükre. Gyergyószárhegyen így megtekinthetők azok az alkotások, amelyeket a hajlékért hálából készítettek a művészek, és Márton Áron püspöki lakosztályát díszítették. Krónika (Kolozsvár) 2017. október 9.Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetrőlBanner Zoltán nyolcvanöt éves Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól. Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett. Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája. Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…). Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.” Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét. A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.” Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”. Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is. A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok. Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át. A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak. Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén. ÁRKOSSY ISTVÁN (Megjelent a Magyar Napló2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár) 2017. október 14.Havazás előtt BorospatakánAz idén a szokásosnál egy héttel korábban nyitotta meg kapuit a művésztelep Borospatakán. Így a csíkszeredai Szász házaspár, István és Marika működtette népszerű skanzen alkotó vendégei még azelőtt hazautaztak, mielőtt a Gyimesekben lehullott volna az októberben szinte menetrendszerűen érkező első hó. Különleges látvány, amikor a völgy fölött a zöld meredeket befedi a fehér lepel, a festők, grafikusok, szobrászok, fotósok, díszítőművészek azonban nem hiányolták, a ragyogó ősz annyi egyéb ihlető élményt kínált, hogy azok közül is nehéz volt választani. Egy hét, tíz nap hamar eltelik, ezt a szobrászművészek tapasztalják meg a leginkább, mennyiségileg nem lehet akkora teljesítményt nyújtani, mint amennyit szeretnének. De aki nyomon követhette őket, láthatta, mindent megtettek, hogy az alkotói termés minél gazdagabb és a lehető legjobb legyen. Nem is lehetett hibát találni benne. Az október 3-i zárókiállításon a két méltatónak, Banner Zoltán művészettörténésznek és Nagy Miklós Kund művészeti írónak igazán bőven volt mit kiemelnie. Harminc művész állított ki legalább két munkát, a tábor két művészeti irányítója, a kiállítást megrendező Gaál András és Márton Árpád ismét remekelt, amikor a képeket, szobrokat, textíliákat, tűzzománcokat, fotókat elhelyezte, hiszen ha közös volt is az ihletforrás, minden résztvevő más-más stílusban dolgozó, öntörvényű, erős művészegyéniség, nem egyszerű a műveiket úgy összehangolni, hogy azok ne egymást zavarva, hanem kisugárzásukat megőrizve fokozzák az összhatást, erősítsék a műegyüttes üzenetét. A művésztelepnek megvan a törzsgárdája, ők nagyon ritkán hiányoznak a névsorból, de a házigazdák nem feledkeznek meg a fiatalításról sem. Az idősebb mesterek mellett most is dolgozott Borospatakán néhány újabb fiatal, az egyensúly ilyen tekintetben se billent meg. De az életkornak mintha nem is lenne jelentősége, olyan lendülettel kapcsolódnak be a munkába a korosabbak is. A közösségi szellem kihangsúlyozottan van jelen a művésztelepen. A köztudott gyimesi tenni akarás az alkotótáborra is jellemző, a teremtés szelleme élénken érzékelhető a művésztelepen, és kilenc év teltével nyugodtan elmondható, hogy a skanzenben összpontosult szellemi, művészeti pezsgés jótékonyan terjed át az egész tájegységre. A stílustörekvések, műfajok, témák sokaságából az idén talán a szakralitás került ki győztesen. A telepen épült kis kápolna mind szebb lesz általa. Bráda Tibor, Egri István pompás üvegfestményei, Kádár Tibor nagyszerű Stáció sorozata a kortárs művészet kis gyöngyszemévé alakítja a templomot. Szent István, Szent László, Szent András portréja, egyéb szakrális fogantatású alkotások mellett nyilván számos más jellegű munka hívta fel magára a figyelmet. A népélet, a vidék szépsége, megannyi helyi sajátosság ihlette a táborlakókat. Kitartás és erőpróba tekintetében a szobrász Ferencz Ernő vitte el a pálmát, egy hét alatt elkészült faragott fakompozíciója valóban csúcsteljesítmény. Szepessy Béla míves óriásmetszete, a Tükör által homályosan ugyancsak kiérdemelte az egyöntetű elismerést. Ezt hozta magával a nyíregyházi grafikus, a táborban ilyen grafikai megoldásokra egyelőre nincs lehetőség, a művész érdemei ettől nem csökkennek. Keményen, teljes odaadással, a legjobb színvonalukra hangolódva dolgoztak a művésztelep marosvásárhelyi vendégei, Bandi Kati, Csíky Szabó Ágnes, Hunyadi László és Bálint Zsigmond is. Mindannyian nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy erre az idei tárlatra is sokáig emlékezzen a közönség. Az elmélyült összbenyomást hatványozottan tetézte a záróeseményen a gyimesi férfikórus műsora. Rendkívüli élményt nyújtott. Egyben azt is előrevetítette, hogy máris lehet gondolkozni, mi lesz jövőre a tizedik, jubileumi táborozáson. Biztosak lehetünk, hogy Szászék, akik mindenre figyelve éltetik ezt az értékteremtő, fontos „intézményt”, idejében és teljes képességükkel felkészülnek rá. Nagy Miklós Kund / Népújság (Marosvásárhely) 2017. december 9.Sükösd Ferenc színvilága (Emléktárlat Sepsiszentgyörgyön) (1937–1972)Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek többsége a sikeres tehetségkutatásnak köszönhetően jutott el az 1949-ben alakult marosvásárhelyi líceumba, majd később a kolozsvári főiskolára, s melynek a sóvidéki Sükösd mellett a háromszéki Plugor Sándor és Kosztándi Jenő vagy a gyergyói Márton Árpád és Gaál András lehetnének beszédes példái. Jól ragadja meg a faluról a nagyvárosba érkezés elfogódott hangulatát az akkori tanárok közül Barabás István, aki 1950 körül megfestette a Beiratkozás az iskolába című festményét, és Izsák Márton szobrász-igazgató, aki egy bekecses legénykében az öntudatos Márton Árpádot örökítette meg. Közös volt bennük s későbbi munkásságukban is meghatározó maradt a hamar dologra fogott gyermekek szívóssága – Sükösd az apja mellett törte az útépítésnél felhasznált követ –, valamint az otthoni élmények és bevésődések élethosszig tartó vállalása. Már elindulásukkor mércét jelölt ki számukra a Kultúrpalota Bernády-gyűjteményének gazdag anyaga, többek között Munkácsy Mihály és Paál László festményei, melyek természetértelmezése és színfelfogása sokuk kezdeti korszakában nyilvánvaló hatásként mutatható ki. Közeli barátai és pályatársai rá emlékezve gyakran alkati fegyelmezettségét hozták fel, ami azonban nagyfokú lelki fűtöttséget, a képeken is nyomot hagyó, belső izzást leplezett. „Vannak néhányan, akiknek lelkében hatalmas tűz ég, és soha nem jön senki, hogy megmelegedjék annál. Az arra menők nem vesznek észre többet, mint egy csöppnyi füstöt a kémény fölött, és aztán mennek tovább az útjukon. Őrizzük ezt a tüzet magunkban, hordozzuk a föld sóját, és türelemmel – de mégis mily türelmetlenül – várjuk az órát, míg jön valaki, aki meg akar telepedni ennél a tűznél, aki maradni fog” – jegyezte fel inkább csak saját magának Sükösd. Amit jelképesnek olvasunk, az maga az élet: a kőtömbről vissza-visszapattanó kalapács ütemes hangja mögött mindennapi viaskodása az anyaggal, az izmokat estére elnehezítő, könyörtelenül nehéz munka realitása húzódott meg. A tapasztalati örökség predesztinál: a művész minden képét látszólag súlyos matéria borítja, ami megjelenítésben szűkszavú, balladás hangvételt eredményez, miközben csupán képzeletünk szövi elmesélhető történetté a képek által közvetített látványt (Cantata profana). Főiskolai tanárainak szellemi és technikai befolyása, Kádár Tibor folyamatos figyelésre, kísérletezésre buzdító személyisége, Miklóssy Gábor gyakran kíméletlen kritikája, egy-egy téma vagy beállítás akár hetekig-hónapokig tartó rajzoltatása nemcsak a művészeti életre készítette fel, hanem emberi kitartással is felvértezte a növendékeket. A világ töredékeire, a hétköznapi élethelyzetekre mint lehetséges képtémára tekintő, fürkésző kíváncsiság és a magas szintű szakmai tudás inspiráló kettőssége Sükösd Ferenc életművében is tetten érhető. A magyar művészettörténetben leginkább Nagy Istvánhoz köthető az a reduktív hozzáállás, amely a lényeges formai elemeket összeválogatva a tájképeknél sommázó kompozíciókhoz, a portréknál drámai lélekbelátáshoz vezetett. Rendkívül találó és Sükösd művészetére is alkalmazható Egry József idevágó gondolata: „A képtérből igen sokat kell elvennünk, hogy üres ne legyen.” Ha csak felületesen is végigsiklunk a Sükösd-képeken, egyértelmű a szerkezet, a racionális képépítkezés és a gáttalanul áradó színzuhatagok közötti egyensúlyozás, a korstílusnak is megfeleltethető szintézis megtalálása. Más művein viszont a művész gondosan egymáshoz igazítja az árnyalatokat, ilyen az egységes tónusban tartott Kerítés, ahol a lépésről lépésre történő keverés következtében a deszkák orgonasípjai a meszes fehértől egészen a puha barnákig és zöldekig terjedő regiszterben szólnak. Némely képeken emberi figurák, sok esetben konkrét családtagok bukkannak fel, máskor csupán a hiányukat érzékeljük egy ottfelejtett, kék festőkabát láttán (Műteremhangulat). Minden motívum ténylegesen tapintható, egyszersmind elvonatkoztatott, időtlen, nem evilági dimenziókat sejtet. A sóvidéki gyermekkorból ismert állatok mozdulatai a művész stilizáló szándéka ellenére pontosak, mégis a jelenet egy pillanata alatt a meg nem verselt balladák, az el nem mesélt mítoszok tartományába hurcolnak minket (Viadal). Önálló sorozatot képeznek a Kultúrpalota egyik folyosójából elrekesztett műtermének képkivágatai. A szikár megfogalmazás, a művész szinte rejtőzködő jelenléte, a kenyércsendélet szociális üzenete, a háztetőn fészkelő fekete madarak sejtelmessége, a visszafogott pasztellszínek használata a Derkovits-hagyomány felfedezésére utalnak, melynek különféle rétegei Nagy Albert, Nagy Pál vagy Simon Endre művészetében is felfejthetőek. Sükösdnél az enteriőröket ablakkeretek, festmények, ajtónyílások, falsíkok kontúrozzák. A műterem falai mindig ferdék, néha az a benyomásunk, hogy ránk dől az egész konstrukció: itt jelentkezik árulkodóan a felfokozott lelki töltet. Ziffer Sándorról jegyezték fel, hogy csendéleteit mindig tükörből nézte és festette meg, hogy ne a konkrét valóságot, hanem annak sűrítményét, a képet lássa. A nagy előd, az 1930-as évek embert próbáló időszakában dolgozó Derkovits még talán joggal vélhette úgy, hogy a család, a műterem valamiféle védelmet jelent a külvilág „zajával”, ridegségével, szuronyos menetelésével szemben. Pár évtizeddel később Sükösd megértette, hogy az intim szféra védelmet nem, legfeljebb vigaszt nyújthat, de a lélek belsejébe menekített emlékek és érzések kifestésével szellemi társakra lelhetnek a rossz korban született, didergő művészek is. Sükösd sok mindent tudott, ami speciálisan az övé volt. 1983-as székelyudvarhelyi kiállításának leporellóján állapította meg rövid írásában a pályatárs Balázs Imre, hogy helye az erdélyi festészetben már többé-kevésbé körvonalazható, viszont ebben a széles mezőnyben kell elhelyezni sajátosan egyéni látásmódját. Az egyes cikkekben, visszatekintésekben például gyakran fel-felmerül a különös, fanyar, mégis megnyugtató zöldjeinek említése. 1978-ban, már halála után igen találóan fogalmazta meg Jakobovits Miklós nemzedéke legjobb koloristájának tartott művészbarátjáról: „Hisz hol találunk olyan kesernyés, szelíd, mély, sejtelmes zöldeket, mint a Sükösd bivalyos képein? Kinél olyan gondolatébresztők és lelket simogatóak, bensőségesek a színek, mint az ő Sóvidéket ábrázoló tájképein?” Elgondolkodtató felvetés: valóban, milyen zöldeket ismerünk egyáltalán? Almazöld, méregzöld, fűzöld, smaragdzöld, krómoxid-zöld… A napi használat és a képzőművészeti szaknyelv praktikus és bevált megjelölései sorjáznak elénk. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a művész festményei alapján összeállítható a csak rá jellemző színskála képi világának bartóki zengésű alaphangjaiból: sófehér, bivalyfekete, kézvörös, árnyékkék, keselyűsárga, és persze a legfontosabb: a Sükösd-zöld. Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese Háromszék (Sepsiszentgyörgy) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
